2010. május 15., szombat

Angyalok és Tündérek - Álmaink

Vannak véltek és valósak. Ébren és álmainkban megjelentek. Egyszeriek és visszatérőek.

Amikor azt mondjuk álmaink, vajon mire gondolunk? Azokra talán, amiket éjszaka látunk, vagy amiket ébren szövögetünk? Álmok az éjszakáinkban, és nappalainkban.
Mindkettő lelkünk legmélyebb forrásából fakad, vagy talán még mélyebbről? Hogyan élünk: velük, vagy nélkülük?

Eszembe jutott egy álmom, ami kislánykorom óta elkísér. Érzem a testemben, érzem a lelkemben. Már annyiszor átéltem, hogy igazából nem is tudom, hogy tényleg álom, vagy csak azt gondolom, mert valóságosabb mindennél. Bármit is teszek itt él bennem, jelen van az életemben kitörölhetetlenül.
Ha ez egy "film", amit számtalanszor levetítettek nekem, akkor vajon ki ül a "gépteremben"?

Anyukám sokat olvasott nővéremnek és nekem meséket. Voltak kedvenceink, amit nem győzött elégszer felolvasni, és szinte kívülről fújtuk már az egészet. Anyukám, amikor elfáradt a meseolvasásban, próbálta kicsit lerövidíteni, de nem sikerült, mert rászóltunk, ha akár egy mondat is kimaradt.
A Hamupipőke (Grimm testvérek) az egyik kedvenc meséim közé tartozott, és talán nincs is olyan, aki ne ismerné Walt Disney rajzfilmjéből is ezt a bájos történetet. A báli jelenetet tetszett legjobban, a tánc a királyfival, ami beleszövődött csodálatos álmomba.
Az álom-történet azonban mégis más.

A hatalmas bálterem falain díszes tartóikban gyertyák világítottak és fényárban úszott minden. Úgy tűnt, mintha egy Égi csarnok lenne. Halk zene ringatott, könnyű voltam és légies. A bálterem azonban üres volt, és csak én táncoltam egyedül. Egyszer csak, lágy szellő suhant át a termen, és gyengéden megsimította arcomat is. Meleg, puha, gondoskodó ölelés font körbe, megérintve lelkemet, majd meghallottam a hangokat: itt vagyunk, vigyázunk rád, kívánj, kérj bármit, mi teljesítjük! Bízzál bennünk, nem hagyunk el sohasem! Szeretünk! Biztonságban éreztem magamat, kitártam a karom és pörögtem, éreztem ahogy elszédülök, táncolok és táncolok önfeledten, szabadon. Báli cipőmből kiléptem és egyszeriben a hideg márvány átváltozott puha, selymes pázsittá, ezer és ezer színben pompázó virágoktól tarkítottan.
Ekkor megláttam a Tündéreket. Aprócska szárnyaikkal röpködtek egyik virágról a másikra, körémgyűltek, majd pajkosan továbbszálltak, kacarásztak és ők is táncoltak velem.
Végigsuhantam a hatalmas termen és elértem a lépcsőhöz. Itt egyszeriben megszűnt minden. Felemelkedtem, és csak szálltam, repültem egyre magasabbra. Láttam játékos felhőket elsuhanni, és az aranysárgán csilló Napkorong melegét éreztem testemen, de én még mindig egyre feljebb és feljebb emelkedtem. Éjsötétbe értem és csillagok fényében tündököltem tovább. Ezután történt az a csoda, hogy már saját magamat sem éreztem a testemben. Mintha feloldódtam volna valamiben. Csak úgy létezem, csupán egy érzés maradtam, valamilyen elmondhatatlanul szépséges gyönyörűségben és végtelen nagy nyugalomban.
Azt kértem, hogy ez sohase érjen véget, hagy' maradjak még.

Gyakran álmodtam újra és újra ugyanezt, és amikor felébredtem, olyan természetes volt, hogy meghallgatták a kérésem, és maradhattam ahol álmomban is jártam, hiszen az is az otthonom.Vagy inkább úgy fogalmaznám, hogy az amit átéltem álmomban, az is a teljes valósághoz tartozott. Mintha két helyen léteznék egyszerre, egy másik dimenzióban is jelen vagyok, és amik megtörténnek velem, szintén az életem részei, és ez teljesen természetes.Oda ugyan úgy tartozom, mint ehhez a másik világhoz, és ébren is bármikor megérkezhetek, mert csak hinnem kell, és én hittem. Elfogadva azt a szeretetet is, amit megkapok.

Kislányként még megmagyarázhatatlan volt az a magasztos érzés, amit ébren is bármikor átélhettem. Akkor persze még ezeken a dolgokon nem is gondolkoztam, és szavakba sem tudtam volna önteni, de hát nem is kellett. A gyerekek számára olyan dolgok is természetesek, amikre esetleg felnőtt korunkban már nem is emlékezünk, pedig fontos lenne megőrizni egész életünkben azokat a képességeinket, lehetőségeinket, amiket "kaptunk" . Felnőtt korunkban is olyan tisztán és őszintén élni az életünk, ahogyan az gyermekként tettük.

...és ha most az álmokról írtam...én hiszek az álmaimban, és mindenki álmában. Az Angyalokban és Tündérekben, akik most is itt vannak velünk, és várják, hogy kérjük őket, hogy segíthessenek...és azt is hiszem, hogy az álmok valóra válnak...

Ha kedvetek van, olvassátok el Hamupipőke meséjét is, de ezen az oldalon találtok még több, olvasásra érdemeset is.


4 megjegyzés:

  1. Annyira jó volt olvasni! Olyan csodálatos lehetett az az álom!
    Hamupipőke nekem is az egyik nagy kedvencem (volt). Nekem meg volt kazettán is, és számtalanszor meghallgattam.
    Köszönöm, hogy elolvashattam! :)

    VálaszTörlés
  2. Kedves Ildinyó!

    Annyi mindenben megálmodhatjuk lelkünk rezdüléseit.
    Jó átélni és visszaidézni, hogy szebbé tegyék napjaink. Hamupipőke is ilyen, és egy habos süteményben ugyan úgy életre kel,mint a pipacsokban...:)
    Nagy rajongója vagyok a blogodnak, bár bejegyzéseimmel még nem halmoztalak el...Árad belőle(d) a szépség...

    VálaszTörlés
  3. Soká vártam a hozzászólásommal, mert nem jöttek értelmes gondolatok a bejegyzés kapcsán. Aztán most szombat este, lefekvés előtt jött a sugallat, amit gyorsan le is firkantottam:
    Gyerekként a hősi felnőttvilágról álmodozunk a mesék világában. A hétköznapok felnőttjeként az elmúlt, ártatlan gyermekkorról ábrándozunk a mesék felidézésével.
    Walt Disney filmjei erről beszélnek. Az örök gyermeket lelkében megőrző, különleges felnőttekről.

    VálaszTörlés
  4. Szívből köszönöm!! :)) (Itt most egy nagyon pirulós jel lenne, ha tudnék olyat :) )

    VálaszTörlés